Kultúra és Történelem

Az ó-egyiptomi kultúra mély gyökerei egy különös világot alapoznak, amely elsőre az európai gondolkodástól, kultúrától, életviteltől annyira idegen, hogy érthetetlen. A korabeli isteneik sokféle követelménye, a fáraók istenektől származtatása, az életnek olyan tartalma, amelyben folyamatosan készülni kell a túlvilágra, a köré kapcsolódó művészeti alkotások mind azt bizonyítják, hogy egyedi kultúráról van szó, nem hasonlít sem az európaira, sem az inka kultúrkörre, de még az arab, iszlám kultúrszféra is messze esik tőle. Ettől csodálatos, ettől érdekes, ezért loholunk múzeumról múzeumra, régészeti területekre, és nem kell keresgélnünk, szinte az egész ország egy nagy múzeum. Talán a homok konzerváló hatása, talán a kincsek féltő őrzése, talán a pusztító háborúk ritkasága teszi, de nem csak a fáraók emlékei, hanem a középkori, újkori életformák emlékeit is nagyon jó állapotban találjuk. Az iszlám vallás és kultúra már napjainkig nyúlik, ezt színesítik a koptok hitvilága, a sivatagban élő beduin és berber törzsek sajátos életszemlélete. Mivel az idegenforgalom kiemelt bevételi forrás, mindent meg is kap a turista szervezett, elérhető formában. Ha ennél többre vágyunk, egyszerűen csak meg kell fizetni, eljuthatunk a piramisok belsejébe, kiruccanhatunk az oázisokba beduin népszokásokat tanulmányozni, fényképezhetünk a mecsetekben, csodálhatjuk a hastáncot lejtő keleti szépségeket. Külön említést érdemel a piramisok lábánál esténként bemutatott többnyelvű hang és fényjáték, ahol a szfinx meséli el nekünk a nagy királyok történetét, és amiről éppen beszél azt világítják meg színes fények. A teljesség igényével még rengeteg kulturális eseményt kellene felsorolni, helyszűke miatt be kell azonban érni még néhány jellegzetesség megemlítésével: a tenger élővilágát tengeralattjáróról szemlélhetjük, tevegelhetünk, és a sivatag hajóját felválthatjuk igazi tengeri vagy folyami hajóutakra, ezek némelyike úszó szálloda.

Ókori Egyiptom

A terület viszonylagos elszigeteltsége és a folyó évenkénti áradásai következtében a Nílus völgyében alakult ki az ókori Egyiptom, az ókor egyik legfejlettebb civilizációja, miután Ménész (egyes forrásokban Mina) Kr. e. 3000 körül egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot. Az Óbirodalom kora i. e. 2700 és 2200 közé tehető. Ebben az időszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetűnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Hufu (Kheopsz), Khephrén, Menkauré (Mükerinosz). Az első átmeneti kor (VII-X. dinasztia) idején Egyiptom két részbirodalomra (Alsó- és Felső-Egyiptom) és számos független fejedelemségre esett szét.

A Középbirodalom kora i. e. 2060-1780 közé tehető. Az országot a XI. dinasztia uralkodója, II. Mentuhotep egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Ez a kor a XII. dinasztia uralkodói alatt érte el csúcspontját. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszűnt a birodalom egysége. A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentős volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erős befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetőinek súlya is megnőtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel. A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmeneti kort jelentette. A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit. A zsidók egyiptomi tartózkodását egyes történészek az ország hükszoszok általi megszállásával hozzák kapcsolatba, ezen elmélet szerint a zsidók velük együtt sodródtak Egyiptomba. Az egyik hükszosz uralkodó, Jakob-her neve mindenesetre feltűnően hasonlít a bibliai Jákobra.

Théba uralkodójának az i. e. 16. században sikerült az általuk meghonosított vasfegyverekkel kiűznie a hükszoszokat Egyiptomból és újraegyesítette az országot. Létrejött az Újbirodalom. Társadalmi-politikai változások: a hivatalnoki arisztokráciát felváltotta a katonai arisztokrácia. A papi arisztokrácia egyre nagyobb befolyását IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó új isten, Aton kultuszával próbálta megtörni ? sikertelenül ? II. Ramszesz pedig az uralkodó istenítésének népszerűsítésével. Megjelent az ekés földművelés, a saduf (gémeskútszerű vízemelő szerkezet), elkezdődött a juhtartás és a tevetartás. A ló is megjelent, de csak a harci szekerek elé fogva hasznosították az erejét. Az iparban már ismerték a vasat, de még mindig jelentős volt a kőeszközök használata, amelynek készítésében az egyiptomi kézművesek sokkal magasabb szinten álltak bármely más kultúránál. Új építőanyagként megjelent az égetett tégla. A hódítások során (Palesztina és Mezopotámia egy része is a fáraó uralma alá került) sok hadifogoly érkezett Egyiptomba, közülük kerültek ki a házi rabszolgák. A Ramszesz nevű fáraók uralma (ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora. A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy az Amon-papságból származó Herihor (i.e. XI. század), aki Théba főpapja volt, elszakította Felső-Egyiptomot az országtól, és ott egy főpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett. A tengeri népek hódítását líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok uralma alá került. A három egymást követő ókori egyiptomi birodalom összesen mintegy háromezer évig állt fenn; az utolsó (XXX.) dinasztia hatalmát a perzsák döntötték meg (Kr. e. 525). Ekkortól Egyiptom már csak idegen birodalmak egyik tartománya volt.

A folyton lázongó tartományt a Kr. e. 332-ben foglalták el Nagy Sándor csapatai, majd halála után egyik hadvezére, I. Ptolemaiosz Szótér vezetésével ismét függetlenedett. A hellenisztikus Egyiptom központja Alexandria lett, amely az ókor egyik legnagyobb, legpezsgőbb kultúrájú városává nőtte ki magát. Az ország a Kr. e. 3. században a Római Köztársaság szövetségesévé és fő gabonaellátójává, majd az elkövetkező évszázadok során mindinkább alattvalójává vált. A Ptolemaidák birodalma Kr. e. 30-ban szűnt meg, amikor Augustus elfoglalta, utolsó uralkodója, VII. Kleopátra pedig öngyilkos lett.

Egyiptom ettől kezdve a Római Birodalom része lett, mint a császárok magánprovinciája; továbbra is kiemelt szerepet játszott Itália és Róma városának gabonaellátásában. A kereszténység a 3. században rohamosan elterjedt a tartományban, és itt bontakozott ki a többek között Remete Szent Pál és Remete Szent Antal nevével fémjelzett remete-, majd a Szent Pakhomiosz által kialakított szerzetesi mozgalom. Egyiptom Kr. u. 395-ben a Keletrómai Birodalom része lett, és az Alexandria központú kopt egyház monofizitizmusából fakadóan számos konfliktus terhelte viszonyát Konstantinápollyal.

Középkor 

A bizánci Egyiptom 

Egyiptom a középkor kezdetén a Bizánci Birodalom tartománya volt, melynek gabonatermelését már nem Róma, hanem Konstantinápoly lakóinak ellátására fordították. A térség legfontosabb városa továbbra is Alexandria maradt, itt volt a pátriárka székhelye is. Az egyiptomi alattvalók zömükben a monofizitizmus hívei voltak, de velük szemben a pátriárka befolyása és a tartomány kiemelt helyzete miatt a császári hatalom ritkán alkalmazott komolyabb megtorlást, ellentétben például Szíriával. Ekkoriban virágzott a kopt nyelvű vallási irodalom, és innentől alakult ki a kopt kereszténység.

A kalifátus része 

Egyiptom a 7. század közepén a iszlám zászlaja alatt egyesült arabok hódításának esett áldozatul. Miután az Újperzsa Birodalommal folytatott, mintegy ötvenéves háborúskodás során kimerült császárság 636-ban döntő vereséget szenvedett a eltökélt araboktól a jarmúki csata|a jarmúki csatában, Szíria és Palesztina után Egyiptom is elesett. 64 1-ben a bizánciak vereséget szenvedtek a babilóni csatában Amr bin al-Ász hadaitól, és a tartomány evakuálása mellett döntöttek. A szeptember 12-én elhagyott Alexandriát a Kürosz pátriárka által aláírt szerződésben vállaltak értelmében az arabok szeptember 29-én bevonultak a városba.

Ibn al-Ász 644-ig a terület helytartója (emírje) maradt, eközben alapította meg az új tartományi központot, Fusztát városát (az arab sátor szóból). Amikor visszavonták, II. Kónsztansz császár váratlan csapást intézett Alexandria ellen, amit elfoglalt a flottája, ám 646-ban a visszatérő hadvezér végleg kiűzte a bizánciakat Egyiptomból. Az új arab tartomány jövedelmei a szíriai központba áramlottak, és innen indultak Észak-Afrika meghódítására az újabb arab hadak. A fusztáti miszr (táborváros) sokáig az egész arab nyugatot ellenőrizte, később szerepét a tunéziai Kajraván vette át.

656-ban fusztáti elégedetlenkedők végeztek Oszmán kalifával. Ali és a szíriai helytartó, Muávija viszályában a tartomány mindaddig semleges maradt, amíg az utóbbi hadserege az öreg Ibn al-Ász vezetésével be nem vonult ide. Az Omajjád időszakban Egyiptom viszonylag nyugalmas tartománynak számított, az arab adminisztráció nagyban támaszkodott a helyi keresztény elitre. 750-ben az utolsó Omajjád kalifa, II. Marván Egyiptomban keresett menedéket, miután az Abbászida forradalom során elvesztette az iráni tartományokat és Mezopotá miát.

Elszakadási kísérletek az Abbászidák idején 

Az új kalifadinasztia Irakba tette át székhelyét, és sokkal inkább a keleti tartományokra támaszkodott, mint a nyugatiakra. Egyiptom igazgatása így nehézségekbe ütközött a számukra, ráadásul a helyiek sem lelkesedtek érte, hogy adóik a távoli Bagdadot gazdagítsák. 868-ban aztán egy török származású alkormányzó, Ahmad bin Túlún elszakadt a központi kormányzattól, saját dinasztiát alapítva (ld. Túlúnidák). A jövedelmek helyben felhasználva virágzást hoztak Egyiptom számára: az öntözési rendszer fenntartása mellett komoly hadsereg- és flottafejlesztések zajlottak, és a magterületek védelmére még Palesztinát és Szíriát is sikerült a Túlúnidák ellenőrzése alá vonni.

Ibn Túlún utódai korántsem bizonyultak olyan tehetségesnek és sikeresnek, mint a dinasztiaalapító. Az utolsó évtizedekben az emírek török rabszolgaserege önállósodott, és az államigazgatás szereplői is az emírek hatalmát csökkentették. Ilyen körülmények között a válságból ideiglenesen kilábalt Abbászidák 905-ben vissza tudták foglalni a tartományt. A Túlúnidák fővárosát, az újonnan épített al-Kattáit lerombolták, később azonban újranépesült. (Ma Fusztáthoz hasonlóan Kairó része.)

Nem sokáig maradt azonban Egyiptom bagdadi ellenőrzés alatt. 935-ben ismét egy török helytartó, Muhammad bin Tugdzs, akit később a kalifa az iráni fejedelem (al-ihsíd) címmel ruházott fel, ismétcsak önállósodott. Az Ihsídidák szintén ellenőrzésük alatt tartották a szír?palesztin térség nagy részét, hatalmi viszályban állva az északi Hamdánidákkal és a keleti Buvajhidákkal. Ibn Tudzsr fiait egy tehetséges núbiai rabszolga, a kultúrapártolásáról is nevezetes Káfúr tartotta a kezében; haláluk után rövid időre maga is megszerezte az emíri címet. 968-as halálát azonban csak egy évvel élte túl a birodalom.